Ivana & Augusto
Epilógus
Egy szép napon...

 

Elkezdődött hát egy új tanév. Megannyi új ismerős, s régi...
Ravennel lelkileg már felkészültünk akár a legrosszabbra. Legalábbis mi így hittük...

Csak akkor döbbentünk rá arra a bizonyos dologra, amikor az a bizonyos dolog bekövetkezett. Vagyis nem következett be.
Ahogy eddíg, így most is Őket kerestük a folyosókon, az udvaron... meg egyáltalán mindenhol. Csak pár nap után döbbentünk rá a fájó igazságra, hogy Ivana, az a gyönyörű testes teremtmény és párja, Augusto már nem járnak többé velünk egy iskolába.
A tátongó üresség, amely lelkünkbe költözött egyre nőtt és nőtt... Hiányuk teljességgel kétségbeejtő volt. Már nem láthatjuk őket, amint egymásba fonódva, hangos cuppogással adnak nyomatékot annak, hogy mennyire szeretik egymást? Soha többé?  Vége?? Ennyi???
Raven és én teljes depresszióban éltük mindennapjainkat. Már nem is érdekelt minket semmi más csak Ők. Ők, akik számunkra megszűntek létezni. Ők, akik a reménysugaraink voltak. Ők, akik talán az egyetlen örömöt jelentették nekünk a sivár hétköznapokban....
Egyszerre semmivé foszlottak.
Ezen pedig nem segíthet semmi.
Azaz mégis???

Az a Bizonyos Nap ugyanúgy indult, ahogy mindegyik másik. Elmentünk iskolába, tanultunk, ebédeltünk, és egy tökéletesen Ivana és Augusto mentes nap után hazafelé vettük az utat.

Nincs értelme nézelődni. Úgysem találkozunk soha többé...
Ezek a gondolatok jártak a fejemben.
Fel a buszra,le a buszról...
És le is szálltam. És akkor........
És akkor, mikor leszálltam a fülledt, büdös buszról, élvezhettem a tüdőmbe áramló hideg levegőt, s a szél az arcomba csapott... a szokásos poros szürke téren egy pillanatra átsiklott a tekintetem. Csak egy pillanatra. De az a pillanat éppen elég volt hozzá, hogy észrevegyek valamit. Valami szokatlant. Valamit, ami nem olvad bele a szokásos tömegbe, a siető emberek közt nem rejtőzik meg, a kavalkádban egy világos, vakító, fényes folt, mely akkor is szembetűnik, ha az ember direkt nem azt figyeli. És én megláttam. Akkor, ott.
Ott állt és bámult maga elé. Egyedül volt.
Szívem nagyot dobbant. Csak nem???...
De IGEN!!! Ő ÁLLT OTT! Augusto, ő maga!
Sebesen mobiltelefonomhoz kaptam, és megörökítettem a pillanatot. A talákozást! Majd a továbbiakban vidáman fölszáltam egy másik buszra, miután Augusto elment.
De a fénykép megmaradt. Az nem vész el soha...

Igaz, az arca nem látszik, de Ravennel tudni fogjuk, hogy ő az. Ő és nem más. Lehet, hogy ezután már nem találkozunk velük. De ez a búcsú már nem olyan szomorú, hisz, ha akarjuk bármikor megnézhetjük a képet. És Augusto örökre a lelkünkben marad.
Ahogy erre a napra is úgy fogok emlékezni, mintha tegnap lett volna.

 

És amikor nagymama leszek, büszkén mesélem majd unokáimnak, dédunokáimnak, hogy azon a Bizonyos Szép Napon hogy tért vissza lelkünkbe a remény, a boldogság és az életkedv...

 

 

Vissza az Ivana és Augusto menüpontba!